|
9. fejezet
9. fejezet
Miután elválltunk csodálkozva meredt rám. Mivel láttam rajta, hogy nem igen tud mit mondani, én kezdtem el beszélni.
- Sajnálom a múltkorit, Toni - motyogtam pirulva. - Félreérthető voltam…
- Felejtsük el - mosolygott rám. - Szeretlek, Lovina!
Hirtelen ismét megcsókolt, nekem meg forrt az agyam. Gyorsan megbocsájtott, azt hittem, hogy nem adja meg magát ilyen könnyen.
- Én is szeretlek, te idióta! - forogtam zavartan ide-oda.
Miután letudtuk ezt az egészet, leindultunk a lépcsőn. Pont Bella jött fel vigyorogva ránk.
- Áh! Jó, hogy megtaláltalak, Lovina… Szeretnék veled beszélni.
- Minek? - fintorogtam rá.
- Csak cseverészni…
- Akkor én megyek! Órán találkozunk, Lovina! - kacsintott rám Toni, majd elment. Erőlteti a békülést.
- Na, bökd ki mit akarsz… - húztam el a számat.
Bella egy ideig csak fel-le ugrált a lépcsőfokokon, mintha unatkozna, vagy nem figyelne rám. Eléggé zavart, hiszen miatta el kellett mennie Toninak. De ez hagyján… még beszélni sem akar.
- Csak azt akarom mondani, hogy nem lesz jó vége ennek a játéknak olaszocska… - nézett rám komoly arccal. Fellépett mellém, majd megállt mellettem.
- Elvetted a barátaimat, leégettél az egész suli előtt, Nataliat is kezded ellenem fordítani, ráadásul elloptad előlem Tonit!
Kirázott a hideg, ahogy rám nézett. Olyan tipikus „mindjárt kinyírlak” tekintete volt. Aztán nem hittem, hogy tényleg bekövetkezik. Csak annyira emlékeszem, hogy vigyorogva lelökött, én pedig sikítva legurultam.
Az orvosiban ébredtem. Kintről hatalmas vita hallatszott, Még Natalia hangját is kivettem közülük. Újból egymásnak estek… Megint mi történt. Lemásztam az ágyról, de a doktornő visszatolt.
- Még egy 5 percet pihenj… - mondta.
- Mi történt? - kérdeztem nagy szemekkel.
- Leestél a lépcsőről. Szerencsére csak az ijedségtől ájultál el, a fejed nem sérült - mosolygott rám.
- Leestem? - vontam össze a szemöldököm.
- Nem így volt? Ludwig és a húgod találtak rád, nem volt ott senki… - motyogta. - Csak összezavarodtál.
- Nem! Bella a 10.B-ből! Vele beszéltem a lépcsőnél, és tudom, hogy ő lökött le! - ugrottam fel, de megszédültem. A doktor nő visszaültetett.
- Beszélek az osztályfőnököddel, addig maradj itt! - parancsolt rám komoly hangon.
Amikor az orvos kiment, Natalia és Alfred csusszant be a szobába. Egy kis fehér függöny választott engem el tőlük.
- Ez aztán durva… - motyogta az amerikai. - Te komolyan tudod?
- Biztos vagyok benne! - morogta a fehérorosz. - Csak tudnám, hogy miért teszi…
- Féltékeny - sóhajtott Alfred. - Én is az voltam, amíg Ivánt kergetted. Örülök, hogy megjött az eszed.
- Most nem ez a lényeg! Lovina veszélyben van!
- Mi van velem? - léptem ki a függöny mögül. Mindketten csodálkozva néztek rám. Natalia közelebb jött, majd mosolyogva megölelt.
- Ne aggódj - suttogta. - Leállítom, csak adj egy kis időt.
- Kit kell leállítani? - kérdeztem kétségbeesetten.
Alfred félrenézett, miközben neki dőlt a falnak.
- Bellát… - motyogta. - Ez még csak a kezdet.
Váltogatva néztem egyikről a másikra, de nem tudtam semmit sem kiolvasni egyikőjük szeméből sem.
- Mit tegyek? - nyeltem nagyot.
- Csak maradj nyugton, és ne akarj vele beszélni… - engedett el Natalia. - Majd mi megoldjuk, elvégre erre valóak a barátok.
- Barátok? - csodálkoztam.
- Ezen mit lepődsz meg? - kacagott Alfred. - Azok! Barátok!
Hatodik órára már visszaengedtek. Lassan ballagtam be a terembe. Mindenki engem nézett, sokkolva, tágra nyílt szemekkel. Toni maga elé bámulva ült, mint egy zsák paradicsom, azt sem tudta, hogy mit csináljon.
- Jól vagy Lovina? - nézett rám aggódva Eliza.
- Jól nem hiszem, de jobban, egy kicsit - motyogtam, majd levetettem magam a helyemre.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó