2. fejezet

            Az évnyitó után csak két osztályfőnöki volt. Ezt próbáltam túlélni, de a fáradság egyre jobban eluralkodott rajtam. Haza fele a buszon, majdnem el is aludtam, de Erica és Eliza rám rontottak. Pont elém ültek le és állandóan hátrafordultak felém beszélgetést kezdeményezni.

- Hé, Lovina! - mosolygott rám Eliza. - Hallottam, jól kijössz Antonióval.

- Rosszul hallottad - fintorogtam el. - Ő egy idióta.

Összenéztek, majd mindketten sóhajtottak.

- Mindig ezt mondod - motyogtam vékony hangján Erica. - Szerintem próbálod elnyomni magadban az érzelmeket, amiket iránta érzel.

- Nem! Dehogyis! - kiáltottam el magam. - Én nem vagyok szerelmes Antonióba!

Nem hittem el, hogy mi történt. Antonio éppen szállt fel a buszra Gilberttel. A keze integetésre készült, de mindent hallott. Gilbert, Eliza és Erica inkább csendben meghúzták magukat és úgy várták a következményeket.

Antonio, legnagyobb meglepetésemre elmosolyodott, majd levágta magát mellém. De ez nem olyan mosoly volt, mint a többi, ez olyan keserű volt, „beletörődöm” típus.

Egészúton csendben ültünk egymás mellett.

Ő előbb leszállt, mint én, de nem köszönt. Biztos vagyok abban, hogy nagyon mélyen megbántottam. Így, hogy lány vagyok semmi akadálya annak, hogy beleszeressek és ő is belém.

Másnap az iskolában nyolc óránk volt. A harmadik viszont egy osztályfőnöki volt, ahol szó esett a különböző táborokról is.

- A sí-tábor szervezője idén Roderich lesz, nála jelentkezzetek rá! A vízi-táborra Antoniónál jelentkezzetek, a szakkörökért Arthur a felelős. A vöröskeresztes Lovina lesz, mivel tavaly is te voltál.

Bólintottam. A vöröskeresztes dolgát homály fedte. Sosem tudtam, hogy igazából mi a dolgom, sosem volt rám szükség. Pont hozzám illő feladat volt. Arthur szerint a vöröskeresztes feladat az, hogy ellátni az osztálytársunk sérülését, ha esetleg valami komoly történne. De nem történt soha semmi komoly.

            Elizával a szünetben elmentünk a büféhez. Csak csacsogott Roderickről, ami miatt eszembe jutott a tegnapi dolog Antonióval. 

- Tényleg, mi van veled és Tonival? - mosolyogott rám. - Bocs a tegnapiért, de igazán édesek lennétek együtt.

Beleharaptam a pizzámba, majd duzzogó pofát vágtam.

- Lovi… - sóhajtott. - Igazán nem értelek.

Igazából én sem értettem magamat. Teljesen másképpen viselkedtem. Így lányként sokkal érzékenyebb voltam a külsőmre, a szóhasználatomra és minden egyébre. A megfigyelőképességem is jobb lett, és sokkal érdekesebbnek találtam az irodalmat és a nyelveket, mint a testnevelést.

Lassan elsétáltunk a 9. a terme előtt. Erica nagy mosollyal az arcán ballagott ki hozzánk.

- Milyen órátok lesz?

- Tesi! - kapta fel a fejét Eliza, majd megragadta a kezem és a szekrényünk felé rohantunk.

- Erica, bocs, de sietnünk kell! - kiáltotta még vissza, majd kirántotta a szekrényünk ajtaját, aminek következtében tönkrement a zár.

- Te idióta! - üvöltöttem el magam. Eliza egy ideig maga elé meredt, majd hangos röhögésbe kezdett. Én is egy kicsit elmosolyodtam, majd kivettük a felszerelésünket, és az összes cuccunkat.

Irunya döbbenten nézett ránk, amikor elé álltunk a cuccainkkal.

- Beköltözhetünk a szekrényedbe egy kisidőre? - kérdeztem erőltetett vigyorral. Natália éppen a szekrényben pakolt valamit, amikor oda értünk hozzá. Felnézett ránk üres szemeivel, majd kivette a kulcsot a zárból és nekünk adta. Nem szólt semmit csak elment.

- A testvér-komplexus sajnos gyógyíthatatlan betegség - motyogta rám nézve Eliza, majd hangosan nevetni kezdett. Én is nevettem. Eliza igazán más női szemmel.

- Hé! Lovi! - karolt belém Bella. - Hát ti? Miért vagytok a kémia folyósón? Úgy tudtam, hogy a ti szekrényeitek az irodalom teremnél vannak…

- Igen ott. Csak akadt egy kisebb problémánk… - vigyorgott Eliza. - Elcsesztem a zárat.

- Az előző évben 16-szor tetted tönkre a szekrényeteket - kacagott Bella. - És ez még csak a második nap, de már eltörted!

 - Ehhez már tehetség kell! - csapott ré Gilbert Eliza combjára. - Igaz, Lizzi?

- Gilbert! - pirult el Eliza, majd homlokon ütötte a fiút. - Inkább siessünk, mert tesink lesz!

            Még nyárias volt az idő. Gilbert és Eliza megállás nélkül piszkálták egymást. Észre se vettem, de egy kisidő után Antónió és Francis is csatlakozott hozzánk. Toni nem szólt hozzám, csak csendben mosolyogva lépkedett. Mellettem. Csak egymás mellett mentünk, de még ebbe is belepirultam. Francis Michellel beszélt telefonon. A lány valamiért ma nem jött iskolába. Egy idő után letette, majd ránk nézett.

- Srácok nekem el kell mennem, mondjátok a meg a tanárnak, hogy fontos ügy miatt! - vágott aggódó képet, majd visszarohant a suli felé.

A sportcsarnokunk hatalmas volt. Az egyen testnevelés ruhánk viszont egyszerű: csak az iskola címere volt egy fehér pólón, plusz egy rövid kékgatyán. A fiúknak is ugyan ez volt a kötelező. Viszont külön fél téren voltunk. Csak egy fehér háló választott el minket egymástól. A srácok általában fociztak, mi lányok pedig röplabdáztunk, vagy tollasoztunk. Elizával tollasoztam, amikor ismét olyan történt, amire nem számítottam: szükség volt a vöröskeresztesre.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés