8. fejezet

            Lassan sétáltunk egymás mellett. Egy ideig csendben, majd elkezdte feszegetni az ebédlős témát.

- Nem miattam tört ki a vita… - motyogtam. - Eliza és Emilie folytatták a múltkorit, aztán ez lett a vége.

- De Bella, hogy keveredett bele?

- Véletlenül őt is eltalálta egy adag…

- Áh! Tehát nem is ő teljesen a hibás! - kacsintott rám. - Azért derülnek ki dolgok…

- Mi? - néztem rá fintorogva. Ezzel azt akarod mondani, hogy én vagyok a hibám, amiért úgy adta vissza a dobásom, hogy a rossz minőségű Benelux tányérja darabokra tört rajtam? És ráadásul megsebesített?

- Nem - rázta meg a fejét. - De ezért nem fogom leordítani a fejét.

- Nem is kértem meg, hogy tedd azt! - kiáltottam idegesen. - Te idióta! Nem hazudtoltad meg magad!

Gyorsabbra vettem a lépéseim, de megragadta a karom és visszafordított magához.

- Csak azt szerettem volna ezzel mondani, hogy nem az egész balhét kell neki elvinnie! Neked is ki kellett volna belőle venni a részed.

- Te vak vagy? Én megsebesültem…

- Az nem jelent semmit - vágta rá komoly arccal.

- Tehát neked nem jelent semmit - rántottam ki a kezem az övéből. - Hát képzeld nekem igen is sokat jelent! Fájt! Bocsánatot sem kért, sőt még bosszút is forral! Mintha ez nem lenne elég!

Ismét elindultam, de megint elkapott. Most viszont sokkal gyengédebben, amitől kellőképpen meg is lepődtem. A másik kezével a hajamat kezdte el simogatni, majd egyre közelebb hajolt. Végül lágyan megcsókolt. Döbbenetemben nyitva maradt a szemem, és majdnem elfelejtettem visszacsókolni. Ő csak a vállamra hajtotta a fejét, miután abbahagyta.

- Ez tiszta ciki volt… - motyogta.

- Mégis mi? - kiáltottam megremegve a csókolási stílusom miatt.

- Nyitva volt a szemed, és alig kapcsoltál… - nyávogott. - Azt hittem, hogy hatásosabb lesz… 

- Hatásos volt - emeltem fel a fejét és a szemébe néztem. - Csak…

- Csak?

- Nekem…

- Neked?

- Ez…

- Ez?

- Volt…

- Csak neked ez volt? - motyogta türelmetlenül elpirult arcomba.

- Csak nekem ez volt az első! - kiáltottam dühvel teli hangon. - És egyáltalán nem így képzeltem el!

- És nem velem, igaz? - lépett kettőt hátra ijedten.

- Nem így gondoltam… - ijedtem meg. - Félreérted!

Mire kinyögtem már az utca végén járt. Gyorsan utána futottam, de már sehol sem láttam. Könnyek gyűltek a szemembe. Basszus! Ismét elszúrtam mindent!

            Amikor hazaértem Sorella az ágyán csinálta a leckéket. Rám nézett, majd mikor meglátta a kisírt szemem, átölelt.

- Csak nem még mindig a Bellás ügy miatt? - kérdezte kellemes hangján.

- Nem… - suttogtam. - Felicia, ez a napom egy katasztrófa! Toni félreértett engem!

- Mi történt? Mesélj!

- Amikor kísért haza, veszekedtünk, de aztán megcsókolt! - ezen Feli elmosolyodott, de az arcomat látva lehervadt. - Én viszont kinyögtem, hogy nekem ez volt az első csókom, és hogy nem így képzeltem el. Én hülye! Erre ő félreértette, hogy akkor biztosan ő sem illik az elképzelésembe. De! Pont, hogy ő kell oda! - sírtam.

- Sorella… - motyogta Feli, majd magához ölelt. - Majd tisztázódik ez is.

- Semmi sem tisztázódik! - szipogtam. - Bella szó szerint hadat üzent, Toni meg az ő szövetségese lett!

            Másnap a suliban a két osztály szinte szabályosan hajba kapott. Ismét. Feliks egy padon beszélgetett Elizával, de Gilbert állandóan beleszólt a témájukba. Gondoltam nem megyek oda, hisz csak idegesíteném őket. Hirtelen teljesen magányosan kezdtem magam érezni.

Akkor kezdődött az igazi borzalom, amikor a negyedik órája mindkét tízedik osztálynak lyukas volt. Az egész osztály lelépett a teremből, kivéve én. Engem nem hívott senki sehova, nem jött velem se senki beszélgetni. Meg se próbáltak velem kapcsolatot teremteni. Olyan bajos lennék?

Lehajtottam a fejem és hagyta, hogy könnyek folyjanak végig az arcomon. Borzalmas volt egyedül lenni.

Már kezdtem teljesen elveszettnek érezni magam, amikor egy szőke srác berontott a terembe, eléggé dühösen.

- Lovina? - lépett ijedten elém Arthur. - Történt valami? Miért vagy itt egyedül? Hé! Csak nem sírsz?

- Olyan egyedül vagyok! - sírtam, majd felugrottam és szorosan átöleltem. - Mindenki elhagyott! Pedig én…

- Mégis miről beszélsz? - Ültetett fel az asztalra, de ugyanúgy a derekamon volt a keze. Totál zavarba jöttem. - Senki sem kerül, csak féltenek. Tudod, hogy Elizáék milyen bajosak… Erre ott a tegnapi… Vagy a hétvégi eset. Mindenbe belekeverednek.

- Igaz… - motyogtam.

- Látod - mosolyogott rám. Én is viszonoztam, majd megint megöleltem.

- Köszönöm.

Toni nagy szemekkel nézett ránk, amikor belépett a terembe. Nem szólt semmit csak nézett. Illetve csak egyetlen egy szót:

- Bocs. - Aztán kiviharzott.

Egymásra néztünk Arthurral, majd lemásztam az asztalról, és még egyszer megköszöntem neki.

            Nem volt egy olyan folyosó, amin ne csúsztam volna el a nagy sietségben, de muszáj volt futnom. Toni még félre értheti! És a tegnapit is tisztázni kell! Ez így nem mehet tovább!

A tetőn állt egyedül. Azonnal tudtam, hogy ott kell keresnem. Lazán neki volt dőlve a védőkerítésnek. A haját szerteszét fújta a szél, a szemei csukva voltak.

Lassú léptekkel közelebb léptem hozzá, majd míg csukva hagyta a szemét lassan megcsókoltam.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés