Elengedem
Elengedem
(megjegyzés: földrajzon szültem, tehát ne számítsatok akkora sztorira xd)
Jelenlegi helyzetemben esélytelen lenne látnom „őt”. Oroszország tiltja, hogy elhagyjam a szovjetek területét.
- Te nem Amerika játszótere vagy! - kiáltotta idegesen az arcomba. - Szovjet vagy! Az enyém!
Elmebaj. Elmebaj, ami itt megy. Iván eddig eltaszított magától, most meg hozzá vagyok láncolva. Így már nem szeretnék vele lenni. Nem szeretnék Szovjet lenni.
„Nem vagy itt jó helyen…”
Reggel fejfájással ébredtem. Álmok okozták. Amerikával kapcsolatos álmok. Mit kéne tennem? Szeretem már a 2. világháború óta. Iván, mintha tudná, nem enged sehova. Mintha direkt elrejtene Alfred elől.
Fájdalmamban sóhajtottam egyet. Ma is engednem kell Ivánnak, hogy döntéseket hozzon országom ügyeiben. Ő irányít, ő teszi tönkre a Baltikumot, Poroszországot, Magyarországot és Lengyelországot. Konkrétan egész Kelet-Európát.
Nem vagyok biztos abban, hogy leszek-e még valaha is szabad ország. Olyan távoli álom. Nem vagyok itt jó helyen. Nem vagyok én ide való…
„Nem vagy való nekem…”
Ég és Föld vagyunk. Alfred optimista, vidám egyéniség, én, pedig ahelyett, hogy élnék, Ivánt kergetem azzal a szándékkal, hogy vegyen feleségül. Ezt soha többé nem teszem! Elég volt. Oroszország nem az, akire vágytam éveken át… Nem való nekem… Nem ő az én álmom.
„Villámlik, mennydörög, ez tényleg szerelem…”
Ebédnél nem jelentem meg, majd miután vártam kettőig kimásztam az ablakon. Senki sem keresett engem, senki sem akart velem találkozni. Észre sem vették, hogy nem vagyok ott. Miközben kirohantam az utcára, elkapott egy kar, és a számat befogva magával rántott.
- Sh! Belorusszia, én vagyok az… - hallottam az ismerős hangot. A szívem hevesen kezdett verni. Innentől már tudtam, hogy nem kell sokáig várnom arra, hogy jobb életem legyen.
„Engedem, hogy menjen… Szaladjon kifelé belőlem!”
|