|
Hideg
Hideg
Fáradtan dőltem le egy fa mellé. Hideg volt. Nagyon hideg. Éreztem már hidegebbet is, de ez a fajta hidegség a szívemig hatolt. Próbáltam meglelni a napot a szürkefelhők között, de sehol sem találtam. Olyan az, mint az életem. Sehol sem találok okokat arra, hogy miért lettem külön ország a bátyámtól. Olyan homályos minden. Oly régóta keresek valamit, ami visszaránt azokba az időkbe, amiket a Romanov család ideje alatt éltem meg. Olyan nyugodt volt és békés…
Éppen álltam fel, amikor lépéseket hallottam. Gyorsan elrejtőztem, hátha ellenség közeledik. Amikor észrevettem az alakot, gyorsan kiugrottam a helyemről, és settenkedve a közelébe kerültem.
-Венгрыя?(1) - lepődtem meg. - Szövetséges vagy ellenség,
- Ellenség… - motyogta szemét forgatva a lány. De aztán rám mosolygott. - Nem kell harcolnunk, ha nem akarsz.
- Már miért akarnék? - suttogtam. - Teljes mértékben ellenzem ezt az egészet! Csak Oroszország rángatott bele…
- Németország sem különb - vonta meg a vállát. - De sokkal kibírhatóbb és kenyérre kenhetőbb, mint a vodkavedelő…
Gyengén elmosolyodtam. Eliza kedves volt a szívemhez, megértő és figyelmes. Nagyon jól kiismerte az embereket, ez teljes mértékben az országa előnye volt. Tudta, hogy kikkel kell barátságot kötni, és kikkel nem. De el nem fogadott ajánlatok miatt rengetegszer került jogtalan kézbe a földje… És mégis, oly erős, hogy még mindig talpon van. És hadakozik!
- Hogy-hogy itt? - ültem le egy fatörzsre, közben pedig a szállingózó hópelyheket nézetem.
- Kémkedek… - kacagott. - De nem igen van hozzá kedvem.
- Elhiszem - motyogtam. - Nekem sem lenne ilyen időben.
- Nem - nézett rám komoly arccal. - Én amúgy sem tenném. Miért fordulunk egymás ellen? Ennek semmi értelme. Hivatalosan még nem vagyok részese ennek a második világégésnek, próbálom elkerülni, de…
- Nem sikerül - fejeztem be helyette. - Hamarosan úgy is hadat üzensz valakinek, Tengelyállam leszel, és ellenem kell, majd harcolnod.
Bólintott. Láttam rajta, hogy a sírás szélén áll. Ennek ellenére felállt, elbúcsúzott és elballagott. Komolyan lefárasztotta ez az egész. Rossz belegondolni, hogy mi lehet ott kint.
Sétálgattam egy ideig, majd egy nagyobb dombról néztem az országból hadba induló harckocsikat. Szinte mindenki intett nekem, és én is mosolyogva intettem nekik vissza.
- Вярнуцца ў цэласці і захаванасці! (2) - kiáltottam nekik, mire vígan visszakiabáltak.
Miután az utolsó is elment sóhajtva ismét sétálni kezdtem. Egyáltalán nem tudtam, hogy mit kéne csinálnom. Úgy nézhettem ki, mint egy bolond, aki a csodát várja. Kegyetlen az élet. Borzasztóan kegyetlen. Főleg egy országnak.
Minden percben éreztem valami nagyobb fájdalmat, ami azt jelezte, hogy nem igen áll a népem számára megfelelően az életkörülmény. A háborút ismételten a németek vezetik, amit szinte lehetetlenség megtörni. Én meg itt ülök és szenvedek. Kint kellene a harcmezőn szenvednem!
Miután megszűntek a fájdalmaim, ami azt jelentette, hogy vége egy csatának, harci ruhába öltöztem, és rohantam egy Budapesti vonatra.
- Венгрыя! Венгрыя! - kiáltottam eszeveszetten a parlament folyosóin. Az őrök ide-oda rángattak, próbáltak lefogni, d én mindig kitörtem. - Венгрыя!
- Belorusszia! - döbbent meg Eliza. - Halkabban éppen tárgyalás folyik…
- Kivel? - kérdeztem nagyokat sóhajtva. Hirtelen csak ez érdekelt, pedig nem ezzel a szándékkal érkeztem.
- Amerikával - fintorgott. - Kormányzóim hadat üzentek neki.
- Micsoda? - lepődtem meg. - De hiszen semmi esélyed sincs vele szemben…
- Áh! Nyugi, nem csinálok ezzel kapcsolatban semmit - mosolygott rám. - Egyébként miért jöttél?
- Csak… - folytak ki a könnyeim. - Árulj el nekem valamit.
- Igen?
- Hogyan… - suttogtam. - Hogy nyomod el a fájdalmat?
Sóhajtott, majd felnézett az arannyal díszített mennyezetre.
- Nem nyomom el. Meg tanulok vele együtt élni. Mintha midig itt lett volna. Vannak, amik csökkentik az erősségét. Ha szeretsz valakit, és ő viszont szeret. Ha valaki mindig támogat. Ilyen nekem nincs, és aki volt, az is csak kihasznált.
Csodálkozva néztem rá. Mellette olyan bután nézhettem ki. Mint egy öt éves kislány, aki a nővérétől tanul. Ő nem Ukrajna, aki csak Oroszországot pátyolgatta, ő nem Oroszország, aki engem félredobott. Ő az én legjobb barátnőm Magyarország!
Beszélgettünk még a témáról egy ideig, majd behívták tanácskozni. Én kint öltem a csodásan dekorált folyósón és vártam, hogy végezzenek. Úgy fél órát várakoztam, maikor megjelent Oroszország és Németország hangosan vitázva. Iván azonnal rám meredt, de nem futott el.
- Жаніся! (3) - motyogtam szinte magamnak.
Elkomorult az arca.
- Miért vagy itt? - kérdezte, meg sem várva Németország következő mondatait. - Nem otthon kéne búcsúznod a katonáktól?
- Már meg volt - motyogtam. Oroszország felvonta a szemöldökét, de mosolygott.
- He?! - háborodott fel Németország. - Iván a háborúban még találkozunk!
- Úgy legyen, Németország - vigyorgott ijesztően Iván. Ludwig intett, majd belépett a tanácskozó terembe.
Oroszország bámult engem egy ideig.
- Hol vagy Belorusszia, - hajolt le hozzám. - Hogy-hogy nem rémisztesz el magadtól? Már nem akarsz házasodni?
- Nem erről van szó… - fordítottam el a tekintetem. - Csak tudom, hogy erre most nincs erőd, sem időd. Nem szeretnélek zaklatni…
- Megváltoztál…
- Csak fáj! - álltam fel dühösen. - És tudod ki hibája?
Oroszország nem válaszolt, csak sóhajtott, majd ő is bement a terembe.
- Miattad! - csordultak ki a könnyeim. - Miattad, mert halálba küldted a népem! Ilyen mert nem, hogy a férjemnek nem szeretnék, de bátyámként sem!
Sírtam egy ideig, miközben a fájdalom ismét elért. A szívem olyan volt, mint egy jégdarab, éreztem, ahogy hidegség söpör végig rajtam és bennem. Ki kell olvadnia! De nincs, ki megtegye…
- Sorry(4)! Mindjárt visszajövök! - ugrott ki Amerika a teremből. - Belarus?
- Амерыка... (5) - suttogtam. Félénken leült mellém.
- Hát te meg miért sírsz, - emelte maga felé az arcom.
- Nem sírok! - kaptam el pirulva. - Csak…
- Just…(6) - mosolygott rám. - Smile!(7)
- Olyan, mintha megfagynák belülről… - nyögtem ki magamból szorongva ezt a kis mondta töredéket.
Amerika megölelt. Olyan kényelmes volt a meleg karjaiban, hogy soha nem szerettem volna elengedni. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy dúdolgat valamit. Azonnal felismertem, hogy mi az. A Fehérorosz himnusz!
- Jobb? - kérdezte.
Bólintottam. Egy ideig csendben ültünk. Időközben azon gondolkodtam, hogy miért neki sírtam ki magam. De felesleges volt törni magam rajta, mert nem volt rá semmi logikus válasz. Csak ő még jobban megért Magyarországnál is.
- Köszönöm! - álltam fel kihízva magam.
- Heh? - vigyorgott rám idétlenül. - Nincs mit.
Csendben néztünk egymásra. Egyáltalán nem tudtunk semmit a múltunkról, kapcsolatainkról… Csak úgy ismertük egymást.
Miután zavarba ejtőnek tartotta felállt és visszament a terembe.
Kisétáltam a vonatállomásra, hogy haza induljak. De nem indítottak járatot! Dühöngve leültem egy padra, miközben azon agyaltam, hogy mit is kéne most tennem. Már esteledett, képtelen lettem volna visszamenni Elizához. Iván meg tutira haza ment már, és nem is szeretnék vele találkozni… Életemben először érzem azt, hogy nem ő kell nekem. Olyan kellemetlen érzés. Szívszorító és fájdalmas! Akár a szerelem…?
Már a hold is fent volt, amikor elindultam keresni szállást estére. De akár merre mentem, képtelen voltam kiigazodni. Főleg, mert a háború miatt rengeteg utca járhatatlan volt, de amúgy is…
Idétlenül futkároztam ide-oda az utcák között, utat keresve a parlament felé, de egyre csak belegabalyodtam. Éppen feladtam volna a keresést, amikor neki rohantam Alfrednek.
- Há-Hát te? - ijedtem meg.
- A parlamentet keresem… - tette a tarkójára a kezét. - Csak nem, te is?
- De… - motyogtam. - Eltévedtem…
- Szuper - fintorodott el. - Hál’ találtam egy gyorséttermet, ahol bevásároltam egy egész estére. Reggelre csak megtaláljuk.
Bólintottam mosolyogva. Teljesen le voltam döbbenve, hogy pont vele találkozok itt. De igazából nem zavart, sőt örültem is. Egyedül már kezdtem kétségbe esni…
- Miért vagy itt? - kérdeztem hirtelen.
- Hadat üzent nekem Magyarország… - mondta. - Persze nem önszántából, de akkor is… Féltem őt.
- Nem szabadna egymásnak esnünk… - bólogattam.
- És te miért,
- Csak volt néhány kérdésem Elizához… Már vissza is szerettem volna indulni, de mivel Tengelyállam, ezért nem mehetek most haza - vontam össze a szemöldököm. - Csak ha értem jönnek, de nem fognak… Iván örül annak, ha távol vagyok.
Végül megtaláltuk a parlamentet. Eliza eligazított minket annak ellenére, hogy hajnali kettő volt. Egy szobát kaptunk, franciaággyal.
Amerika sóhajtva elnyúlt rajta.
- Jó veled lenni, Belarus… - mosolygott rám.
- Veled… is jó… Амерыка! - nyögtem ki, majd rávetettem magam és megcsókoltam. Ő először nem igazán egyezett bele, de végül megadta magát.
- Belarus! - nézett rám mérgesen, de nem engedett el magától.
- Амерыка? - mosolyogtam rá. - Bocsánat, komolyan… Csak…
- Csak? - nézett rám.
- Hideg van!
Újból és újból csókokat váltottunk, mint egy szerelmes pár, annak ellenére, hogy alig ismertük egymást. A szerelem vak, nem tudja, mit tesz…
Másnap Amerika már nem volt sehol. Csak egy üzenetet hagyott, miszerint a háború után találkozunk!
Egy kis magyarázat (a sztori megértése miatt olvasd el!)
Nos, mint tudjuk Belorusszia Szovjet állam, tehát a háború után nem találkozik Amerikával… Majd csak ’90-ben, de ugye az sok-sok idő. Tehát a vége lelombozónak hathat, és remélem az is! ^^
Idegen nyelvű elemek:
(1) Magyarország (belorusz)
(2) Épségben térjetek vissza (belorusz)
(3) Vegyél feleségül (belorusz)
(4) Bocsánat (angol)
(5) Amerika (belorusz)
(6) Csak (angol)
(7) Mosolyogj (angol)
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Nyuu~ I like it! Szejessuk a smaci-macit xD nekem tetszett :3 Ugyes vagy, Natie ^-^ *simi simi*